Kovács Kata blogja

Marosvásárhely és a Kulturpalota

Marosvásárhely Erdély középsõ részén fekszik dombokkal, erdõkkel és lenyûgözõ természeti adottságokkal körülvéve. A város legjelentõsebb kulturális öröksége a Teleki Téka, legrégebbi építményei pedig a vár, amely Erdély egyetlen teljesen épen maradt középkori vára, és a Vártemplom. Ma a városban mûködik egy nemzeti színház román és magyar tagozattal, egy filharmónia, történelmi múzeum természetrajzi részleggel, közkönyvtárak, képzõmûvészeti tárlatok. Marosvásárhelyt napjainkban fõleg magyarok, románok, kisebb számban pedig cigányok, németek és zsidók lakják, összesen 160 000 fõ.

A Kultúrpalota 1911. és 1913. között épült szecessziós stílusban Komor Marcell és Jakab Dezsõ építészek tervei alapján, valamint a budapesti Grünwald Testvérek és a Schiffer-cég kivitelezésében. Tetõzetét a pécsi Zsolnay gyár színes cserepei ékesítik. Az épület homlokzatát a Körösfõi Kriesch Aladár tervei alapján készült nagy mozaik és kõdombormûvek díszítik. A 45 méter hoszszú elõcsarnokot a két végén óriási velencei tükrök zárják le. Itt helyezték el a II. világháború után Beethoven és Enescu szobrait. Az emeletre vezetõ carrarai márvánnyal díszített két lépcsõházban Nagy Sándor és Róth Miksa üvegfestményeit csodálhatjuk meg. Az épületben található a Hangversenyterem 800 férõhellyel és a jagerndorfi Rieger-testvérek által készített orgonával. A Kisteremben egy csodálatos üvegfestmény található. A Tükörterem a ház gyöngye, fantasztikus ablakképekkel és üvegfestményekkel. A Képtárat 1913-ban nyitották meg, Bernády által a magyar államtól megvett 68 képpel. A gyûjteményben megtalálhatók többek közt Lotz Károly, Paál László, Munkácsy Mihály, Fereczi Károly mûvei. A Zeneiskola 1913-ban költözött az épületbe, az igazgatással Metz Albertet bízták meg. Itt található még a Városi Könyvtár is, mely 1912-ben nyitotta meg kapuit 40 000 kötettel, de ma már közel 1 000 000 könyvvel rendelkezik.

                                                                                              Kovács Katalin

S.O.S. Szerelem!

A Konyec után ismét egy magyar vígjáték közönségtalálkozóval egybekötött díszbemutatóján volt szerencsém részt venni. Mostanában egyre kellemesebb meglepetéseket okoznak a magyar alkotások, ami vagy annak köszönhető, hogy hazánk filmtermése a komédiák terén mostanság igazán otthon van, vagy pedig jelenlegi legfelkapottabb filmszínészeink (Csányi Sándor, Fenyő Iván) teszik sokkal eladhatóbbá a mai magyar mozit.

Ha egy férfi képtelen meghódítani egy nőt, viszont pénznek nincs híján, nincs más választása, mint felkeresni egy társkereső ügynökséget. Az S.O.S. Szerelem! nevű cég szlogenje, hogy nem ismer lehetetlent, csak „telhetetlen” férfit. Célja segíteni reménytelenül szerelmes, vagy a hosszabb-rövidebb távra kiszemelt hölgyet meghódítani képtelen férfiaknak. Mindezt természetesen busás össze fejében. Hatékonysági mutatójuk szinte 100%-os mindaddig, míg fel nem bukkan az újgazdag, kőbunkó Tomi (Fenyő Iván) aki mindenáron meg akarja nyerni a bájos és okos óvónő, Veronika (Ullmann Mónika) szerelmét. Péter (Csányi Sándor) a társkereső-ügynökség feje kezébe veszi az ügyet, és elképesztő tervet eszel ki a nő meghódítása érdekében, csakhogy végül ő maga szeret bele.

A történet rendkívül szellemes, és rengeteg helyzetkomikum tarkítja. Kifejezetten szórakoztató, nevettető, mégsem erőltetett sztorit sikerült összehozni Sas Tamás romantikus komédiájában. A fordulatokból adódóan persze bőven találhatóak logikai bukfencek az alkotásban, de a legvégén még ha nehézkesen is, de összeáll a kép, és nem érezzük szükségét ezeket a bakikat boncolgatni. A néhol negédes-szirupos romantika is mindig sziporkázó helyzetkomikumokba fordul át, a Szacsvay - Hernádi páros jelenete pedig egyszerűen briliáns. A legzavaróbb talán az egész a filmben a támogatói logok elég nyilvánvaló felbukkanása, a végeredmény mégis egy határozottan humoros mégis könnyed komédia, remek színészek még remekebb játéka.

A közönségtalálkozó vendégei a film két főszereplője, Ullmann Mónika és Fenyő Iván, valamint a film kreatív producere voltak. A színészek a számukra feltett kérdések alapján elmondták, hogy nagyon élvezték a forgatás családias hangulatát. Iván különös módon azt nyilatkozta, hogy teljes mértékben azonosítható a filmbeli karakterével, amit – mindenki számára nyilvánvalóan – csak vicces kedvében mondott. Esett szó arról is, hogy valóban létezik társkereső ügynökség Budapesten, valamint egy hasonló átlagos magyar film költségvetéséről, amiről annyit árultak el a készítők, hogy körülbelül 250-300 millió forint, 15%-os állami támogatással.

                                                                                        Kovács Katalin

Hogyan éljünk helyesen szabadságunkkal?

Sokan úgy tartják, hogy a szabadság a legfontosabb és legértékesebb dolog egy ember életében. Kérdés csak az, hogy tudunk, vagy akarunk-e helyesen élni e jogunkkal, lehetőségünkkel.

Olyan világban élünk, ahol a társadalmi korlátok lényegesen kevesebb kötöttséget állítanak fel, mint hajdanán. Mégis e lehetőségek között sokkal inkább ránk hárul a feladat, hogy tudjunk dönteni jó és rossz, helyes és helytelen között, és megtaláljuk azt a vékony mezsgyét, amikor még élvezzük és kihasználjuk a szabadságunk adta lehetőségeket, de nem veszünk el akkor sem, mikor saját magunknak kell kiválasztani a helyes irányokat. Különben szabadságunk sokkal inkább egy kezelhetetlen nyűg lesz, mint lehetőség.

Egész életünk arról szól, hogy kisebb-nagyobb döntések tömkelegét kell meghoznunk nap mint nap. Azt pedig, hogy hogyan döntünk, a gyerekszobától kezdődően az iskolapadon át egészen a való és független életig tanuljuk. Neveltetésünk, kibontakozott és elnyomott vágyaink, álmaink, és az életről és világról alkotott helyes valóságképünk mind-mind meghatározzák, hogy milyen módon találjuk meg a helyünket az életben. Aki szerető családban, nevelő célzatú iskolában cseperedett, olyan irányelveket kapott, amik a felnőtt életét és döntéseit is végigkísérik, azok sokkal kevesebb eséllyel lesznek elveszett, boldogtalan emberek, és sokkal biztosabbak lesznek abban, hogy mit várnak, és mit várhatnak az élettől.

Nagyszüleink számára még egy szakiskola elvégzése, vagy egy érettségi letétele is kuriózumnak számított, szüleinknek pedig a felsőoktatás jelentett ugyanekkora elismerést. Manapság ez már nem így van. A főiskolára, egyetemre való bejutás sokkal könnyebbé vált, a bent maradás nem okoz minden esetben különösebb nehézségeket a diákoknak. Sokan úgy nőnek fel, hogy sem a szülők, sem pedig az iskolák nem nevelnek beléjük elegendő küzdeni akarást, türelmet és alázatot, akik pedig így kerülnek ki a független élet színterére, előbb utóbb kicsúszik a lábuk alól a talaj.

Nagyon nehéz tisztában lennünk azzal, hogy mit várunk az élettől és önmagunktól, és ezt hogyan szeretnénk megvalósítani. Aztán van, hogy rájövünk, hogy nem ezt és nem így akartuk. Nem ilyen házat, nem ilyen munkát, nem ilyen férjet/feleséget, másfajta macskát, más színű lábtörlőt. Pedig lehet, hogy egyikkel sincs különösebb gond. És végül rájövünk, hogy a tengernyi lehetőség és a nagy szabadság kavalkádjában valahogy nem tudtuk eligazodni és elérni (elérni akarni) azt, amit igazán szeretettünk volna, és elfogadni, ami mégis másképp alakult. És már abban sem vagyunk biztosak, hogy nem-e tudjuk, vagy nem-e tanultuk meg értékelni mindazt, amink van.

A szabadság tehát csak akkor ér valamit, ha biztos alapjaink vannak ahhoz, hogy olyan utakat keressünk, és olyanokon igyekezzünk haladni, amik bárhová is vezetnek, a tőlünk telhető legjobb irányba kezdtük el építeni őket. Márpedig építeni kell, ha az ember nem akar egyik nap arra ébredni, hogy igazából nem így képzelte. Igyekezetünk pedig csak akkor fog kamatozódni, mikor visszaigazolást kapunk az élettől.

Túlliberalizálódott, ellentmondásos világunkban, ahol nem arra vagyunk ösztönözve, hogy tudjuk mi értelme becsületesen, kitartással élni, hanem arra, hogy semmibe vegyük még valamit érő eszméinket, érdemes elgondolkozni azon, hogy nem kéne restek legyünk segítséget, és útmutatást kérnünk olyan emberektől – legyen az egy nagyszülő, vagy egy sokat megélt ismerős – akik még értenek valamicskét az élethez. Általában mégis azok a legszerencsésebbek, akiknek már a családban, és az iskolában a zsebükbe csúsztatták azt a láthatatlan iránytűt, ami egy egész életen át segít az eligazodásban.

                                                                                              Kovács Katalin

A tégla

Szemtől szemben

 A New York bandái és az Aviátor sikerei-sikertelenségei után elkészítette legújabb filmjét Hollywood nagy öregje, Martin Scorsese. Nagyszerű történet és nagyszerű szereplők egy klasszis rendező kezében, Scorsese visszaidézte az eltemetett genszterfilmek műfaját a mozikba.  A film központjában két férfi áll, akik egyszerre végeznek a new yorki rendőrakadémián, ám míg egyiküknek, Billy Costigannek (Leonardo DiCaprio) azon nyomban az alvilág beépített embereként kell információkat gyűjtenie a helyi hatóság számára, addig a másik, Colin Sullivan (Matt Damon) a helyi bűnszövetkezet és annak vezetője, Frank Costello (Jack Nicholson) által a bostoni rendőrség vezetésébe épül be. Egyikük a maffiózónak, a másik a rendőrfőnöknek jelent, de egymás kilétéről fogalmuk sincs. Mikor ráébrednek, hogy kölcsönös besúgásról van szó, őrült hajszába, és a tégla (amerikai szlenggel a patkány azaz ’rat’) felkutatásába kezdenek. Frank Costello szerepét Scorsese eredetileg örök kedvencének, Robert de Nironak szánta volna, aki azonban saját rendezése miatt nem tudta elvállalni a feladatot, így végül Jack Nicholson kapta a megátalkodott genszter szerepét. Bár Scorsese az azóta két folytatást is megért Szigorúan piszkos ügyek mindegyik részéből emel be elemeket, mégis szigorúan kikötötte, hogy nem egy remake-t szeretne csinálni. A film megszokott hollywoodi recept alapján készült, és a hibátlan forgatókönyvnek, a rendezői zsenialitásnak és a lehengerlő színészi játékoknak köszönhetően nyilvánvaló, hogy az alkotás a jövő évi Oscar-gála egyik legfontosabb szereplője lesz. 

A film alapsztorija az ír és olasz ellentét Amerikája, az ír hagyományok néha tragikus, néha eredeti humorú elővezetése, sugallata pedig, hogy mindenki felcserélhető, még a maffiavezér is, akiről csak a végén derül ki, hogy a leghatalmasabb szervezet téglája.  

                                                                                          Kovács Katalin

Hogyan legyünk igazi amerikaiak?

A feltett kérdés alapján bizonyára mindenkinek rögtön ugyanazok a dolgok jutnak eszébe: Amerikainak lenni nagyon egyszerű! Látogassuk minél sűrűbben azt a bizonyos gyorséttermet, együnk a lehető legtöbb egészségtelen kaját, megrögzötten higgyünk az amerikai hazafiasságban és abban, hogy az elnök szavai felérnek az isteni kinyilatkoztatással, futószalagon gyártsunk sztárokat, a botrány szagát szeressük jobban, mint egy bögre gőzölgő kakaó illatát, felsőbbrendűség-tudatunkból pedig soha, semmilyen esetben sem adjunk alább.

Erről persze mindenki másként vélekedik saját mentalitása, és az amerikaiakhoz fűződő élményei, benyomásai alapján; bár néha akármennyire is közhelyekben gondolkodunk a tengerentúliakról, a közhelyekről mégse feledjük, hogy általában igazak.

Vámos Miklós csöppet ironikusan, de messzemenőkig szerethető humorral ír róluk. Ha igazi amerikai akarsz lenni, feltétlenül szerezz be egy kreditkártyát. Vagy többet. Költekezz bármennyit, utána bőven lesz időd visszafizetni amennyit hitelbe vásároltál, a kamatokkal együtt. Vásárolj egy hatalmas amerikai autót. Aztán add el, és helyette vegyél egy kisebb, ám sokkal megbízhatóbb és kevesebbet fogyasztó német autót. Végül pedig ezt is add el, és cseréld egy számítógép-vezérlésű japán kocsira. Vagy vegyél biciklit.

Szerezz be egy kutyát. És egy macskát. Na meg persze egy libát, és jó sok háziállatkát. Vegyél egy házat. Persze ezt is hitelre. A tiéd lesz, leszámítva a lakáshitelt, amit egész életedben perkálhatsz vissza a banknak. Költözz jó sokat. Szereld fel a lakásodat annyi méregdrága és haszontalan háztartási eszközzel, amennyivel csak tudod. Egyél annyi gyorskaját amennyit csak bírsz, de étkezz nagyon lassan, hogy közben tudd nézni a monumentális síkképernyős plazmatévédet. Mindenképpen legyen egy üzenetrögzítőd, a sípszó előtt ígérd meg, hogy amint lehet visszahívod az illetőt, de ez úgyse lesz túl sürgős.

Szerezz munkát. Persze mindig jobbat és jobbat, mert egyik se olyan, mint amilyenre valójában vágysz. Dolgozz keményen. Akarj gazdag lenni. Piszkosul gazdag. Sose legyen időd semmire a munkádon kívül. Jegyezd meg, az idő pénz! Persze a te időd sosem fog annyi pénzt érni, mint a főnököd ideje. Utána feltétlenül ess depresszióba, járj pszichiáterhez, de nem is egyhez, minimum tizenkettőhöz! Csalódj mindegyikben. Majd próbáld meg kissé megváltoztatni az életedet. Cseréld le a férjedet, feleségedet, az autódat, a szeretőidet, a házadat, a gyerekeidet, a munkádat és a háziállataidat. Lényegében mindent. Hátha jobb lesz. De persze nem lesz jobb.

Válts be egy kis pénzt és utazz el jó messzire. Készíts fotókat, legalább kétezret minden helyen. Jók lesznek majd felidézni a kellemes emlékeket, amikor olyan kedved lesz. De olyan kedved természetesen sosem lesz, mert depressziós leszel újra meg újra. Cigizz. Aztán kezdj el félni a ráktól, és szokj le. Szivarozz. Szokj le erről is. Ess ismét depresszióba. Ha már végképp semmi sem segít, olvass el egy könyvet. Persze kizárólag bestsellert.

Folyamatosan aggódj az egészséged miatt. Olvass sok olyan újságcikket, melyben azt tanácsolják, hogy ne egyél semennyi húst, cukrot, gabonát, vasat, fogpasztát, és ne igyál vizet, tejet, szódát, savas esőt. Próbáld megfogadni ezeket a tanácsokat, de sose hagyd ki azokat a cikkeket sem, amelyek pont az ellenkezőjét tanácsolják. Aztán jöjj rá, hogy valójában a koleszterin a ludas. Fogyassz diétás kávét, cukormentes üdítőt, só nélküli vajat, majd hidd el, hogy a folyamatos diéta és önsanyargatás a hosszabb élet biztos titka. Kocogj minden nap.

Igazi amerikaiként mindig vedd meg a legújabb és legnagyobb tévét, ami megjelenik a piacon. Végül a képernyőd nagyobb lesz, mint a szobád. Szinte lehetetlen lesz ezt a hatalmas tévét betenni a nappaliba, így a nappalid fog bekerülni a tévébe. Így a nappalid leginkább azokra a nappalikra fog hasonlítani, amiket a tévében látsz. Az életed összességében nem sokban fog különbözni a szappanoperáktól, ahol senki sem panaszkodik. Te sem fogsz már panaszkodni. Csak mosolyogni. Végül is amerikai vagy, nemde?

                                                                                       Kovács Katalin

Konyec - Az utolsó csekk a pohárban 

Bankrablás nyugdíjas módra  

Kicsiny baráti társaságommal a legújabb magyar film közönségtalálkozóval egybeszervezett bemutatójára voltunk hivatalosak a kecskeméti moziba. A hivatalos vetítés megkezdése előtt egy nappal néztük meg a Konyecet, melynek szereplő gárdájában régi nagy színészeink, és napjaink hírességei is egyaránt megtalálhatóak.

 Az alapszituáció talán mindennapi, a sztori viszont csöppet sem átlagos. Emillel (Keres Emil) és feleségével, Hédivel (Földi Teri) nem volt túl kegyes a sors az elmúlt 50 évben. Fiuk meghalt, lakótelepi lakásukat pedig elárverezéssel fenyegetik. Fél évszázada tartó szerelmük mindennek ellenére töretlen. Mégis a sors adta pofonoktól megtébolyulva Emil egy szép napon bepattan Szélmadár nevezetű Csajkájába, és szelíden, kedves modorral kirabol egy útjába eső bankot. Természetesen ez a bűnözéssorozat első állomása csupán, a két nyugdíjas később együtt vág neki az útnak, annak az útnak mely szabaddá teszi őket, és mely által talán egy kis vigasztalást nyerhetnek néma, elvesztegetett és pofonoktól sújtott életük végéhez közeledve. A rablásokra felfigyel a nyomozópáros Ági (Schnell Judit) és hűtlen társa Andor (Schmied Zoltán), kik az egy lépéssel mindig előrébb járó, furfangos házaspár nyomába erednek. Végül a rendőri kordon elől már nem létezik menekvés, a házaspár útja viszont korán sem ér véget. 

Baráti társaságom körében igencsak megoszlottak a vélemények a filmet illetően. Többen úgy vélekedtek, hogy annyira kevés film készül manapság Magyarországon, hogy sokkal inkább egy közönségcsalogató témájú alkotást kellett volna készíteni, például történelmi témájú filmet. Volt, aki pedig úgy gondolta, hogy ismét csak egy tipikusan magyar ízű produkciót sikerült összehozni, és az idősek helyzetét túlságosan felnagyító történet nem adott lehetőséget egy közepes osztályzatnál többet érdemlő sztori elkészítéséhez.

Jómagam ezt máshogy látom. Úgy gondolom, ez igenis egy igényesen kivitelezett hazai produkció, mely persze közel sem számít akkora kasszasikernek, mint a Szabadság, szerelem; mégis a maga nemében egy ötletes, elgondolkodtató történet remek vászonra vitele. Készültek, és készülni fognak bőven olyan alkotások, melyek alapjául a szokásos „közönségbarát” témák szolgálnak, mint pl. szex, szerelem, szingli életmód. Olyan filmet forgatni, mely semmilyen esetben és senki számára nem nevezhető elcsépeltnek, unalmasnak szinte lehetetlen; számomra az idős házaspár részben mókás, részben drámai története rendkívül szórakoztató és megindító volt, egy kis kuriózum a hazai filmpalettán. 

A közönségtalálkozóban viszont kissé csalódtam, elég alulszervezettnek tűnt az egész. Úgy gondolom, ha már meghívták a színészeket, a rendezőt és a producert, akkor illett volna összeszedettebb, megválaszolhatóbb kérdéseket feltenni nekik, és ők maguk is sokkal aktívabban részt vehettek volna a válaszadásban, a filmről való nyilatkozásban. Viszont a moziszékből ennek ellenére is elégedetten álltam fel.                                                                                                                                                 

                                                                                                         Kovács Katalin  

Nagykároly és a Károlyi-kastély

  A város alapítói a honfoglaló Kaplony nemzetségbõl származó Károlyiak voltak. Nagykároly neve  1320-ban fordult elõ elõször egy oklevélben, azonban a telepítése sokkal korábbi idõre tehetõ. A település már a XIV. század elején központi szerepet töltött be a Károlyiak birtokán, majd a XV. században teljesen az ő tulajdonukká vált. A XVI-XVII. században a török dúlások mellett a labanc és kuruc hadak is fosztogatták. A város és környéke a legnagyobb károkat, veszteségeket, a Rákóczy szabadságharc alatt szenvedte el. 1712-től az elnéptelenedett falvakba és az alig lakott Nagykárolyba gróf Károlyi Sándor svábokat telepített. A XVIII. századtól 1876-ig Szatmár megye székhelye volt. A belváros mai képe az 1887. május 6-i nagy tûzvész után alakul ki. Nagykárolynak napjainkban megközelítőleg 26.000 lakosa van, melynek a fele magyar anyanyelvű, ugyanakkor jelentős a  német lakosság aránya is.

A romantikus stílusban épült Károlyi-kastély a város kiemelkedő látnivalója. A négyszögletes épület 1482-ben épült, majd 1894-ben Károlyi István építtette át látványos tornyokkal ellátott lovagvárrá. Ma a város történeti és természettudományi múzeuma működik benne. Bár az épületet elkezdtél felújítani, a munkálatok pénzhiány miatt félbe maradtak. A kastély körül található egykori angolkert még ma is szépen gondozott. A római katolikus templom 1779-ben nyerte el mai barokk formáját. 1834-ben egy földrengés következtében megrongálódott, ezt követően Ybl Miklós tervei alapján, a Károlyi család anyagi támogatásával felújították.

Az egykori Szarvas fogadóban szállt meg Petőfi Sándor, mikor a városba látogatott. A fogadóval szemben álló Térey-házban pedig ugyanakkor Szendrey Júlia lakott, amikor a megyebálra érkezett. Állítólag a költő a fogadó ablakából pillantotta meg először a parkban sétálgató Júliát, akivel azután a bálban személyesen is találkozott. Az egykori piarista gimnáziumban végezte Ady Endre az első négy osztályt, melyről a falon elhelyezett emléktábla tanúskodik.

                                                                                                              Kovács Katalin

Szabadság, Szerelem

Végre egy szinte hibátlan, profin összerakott. tökéletes alkotás, aminek a tökéletessége nem az apró-cseprő hibák hiányában rejlik, hanem mert maximálisan elmondható róla, hogy a miénk! Szenzációs alakítások még szenzációsabb színészekkel, mint például Dobó Kata, Csányi Sándor, Fenyő Iván, Gesztesi Károly, Bánsági Ildikó, vagy Jordán Tamás, és még így sem teljes a felsorolás! A producer pedig ki más lehetne, mint Andrew G. Vajna. 

A film alapvetően szerelmi történet, beleágyazva az 1956-os eseményekbe. Magyarország még csak egy kis csatlósállam a szovjet blokkban, ám vízilabda-válogatottja világhírű és verhetetlen. Egyetlen egyszer éri őket kudarc: 1955-ben, amikor egy moszkvai mérkőzésen a bíró miatt nem győznek. A srácok magabiztosak, élvezik a sikert és a rajongást, és persze a lányok társaságát, miközben az 1956-os melbourne-i Olimpiára és visszavágásra készülnek.Ám Budapesten kitör a forradalom, és a csapat két tagja, Tibi és Karcsi is belekeverednek az eseményekbe. Karcsinak megakad a szeme Vikin, a vehemens műegyetemista lányon, és együtt eljutnak a forradalom legfontosabb helyszíneire, például a Kossuth térre, vagy a Rádió ostromához. Innentől pedig az események, és az egymás iránti szerelmük sodrása vezérli őket, és szintén ez vezet Karcsi olimpiai sikeréhez, és Viki tragédiájához. 

Akik egy tipikusan Hollywood szagú, erőltetett, unalmas filmre számítottak, szörnyen csalódniuk kellett. Az első igazi, ízig-vérig magyar alkotás, ami 1956-ot a maga véres valóságában, igazan, keményen, mégis emberien, pont elegendő érzelemmel és drámával mutatja be. Természetesen nekünk magyaroknak mindenképpen többet jelent a produkció, mint egyéb nemzet lakóinak, de még így sem hiszem, hogy túlzásba esek, ha azt állítom, hogy megfelelő „hátszéllel” akár nemzetközi sikereket is elérhet.

A látvány is szinte hibátlan. Talán az utcai harcokról szóló jelenetekből hiányoltam kicsivel több résztvevőt, vagy tankot, de semmiképpen sem szeretnék ilyen mértékben elveszni a részletekben, hisz az alkotás életem egyik legjobb mozis élményét jelentette! A produkció Vajna méltó tiszteletadása 1956 és a forradalom hősei előtt; a film végén a teremben a nézők szinte az utolsó betű eltűnéséig állva tapsoltak.                  

                                                                                                      Kovács Katalin

Paulo Coelho: A Zahir  

Esther, a háborús tudósítóként dolgozó nő tízévnyi házasság után rejtélyes módon hagyja el sikeres író férjét. Látszólag minden különösebb ok nélkül, búcsú nélkül távozik nyitott, ámde boldog házasságukból. Talán kényszer hatására kellett elmennie, vagy elrabolták, megölték, esetleg elmenekült gazdag és befolyásos férje mellől, akivel kapcsolata már megunttá és kiüresedetté vált? Az író egyre kétségbeesettebben kutatja a feleségét, de mégsem bukkan a nyomára. A Zahir, azaz a rögeszméje szorítása egyre jobban megszállottá teszi. Egészen addig titok lengi körül a nő eltűnését, míg meg nem jelenik Mikhail, a különös fiatalember, aki megígéri az írónak, hogy elvezeti feleségéhez. E titokzatos idegen segítségével útja Párizs fényűző csillogásából Kazahsztán sztyeppéihez vezet, ahol megtanulja feladni önös érdekeit, megszabadul személyes történetétől, elfelejti múltját, és egy élő spirituális hagyomány segítségével megtisztulva jut el szerelméhez.

Misztika, ezotéria, útkeresés, a varázslatos Tengri kultúra, valamint a szerelemként emlegetett kétértelmű érzéscsoport, mind-mind részei az író által feltárt világnak. A Zahir arab eredetű szó, amely olyan értelmen túli, isteni okot, tényt jelöl, mely betölti az elménket a tudattól a tudattalan birodalmáig, jelentése pedig: látható, jelenlévő, észrevehető, szentség vagy őrület. Coelho műve olyan, akárcsak egy egyetemes szimbólumrendszer archetipikus képekkel. Kérdéseket tesz fel és válaszokat ad, amelyek mögött rejlő tartalmat bármelyikünk magáénak érezheti.

Coelho önéletrajzi ihletésű, új műve nemcsak kitűnő emberismeretéről és bölcsességéről tesz tanúbizonyságot, de bepillantást enged a szerző legbensőbb félelmeibe, vágyaiba; és feltárja féltett titkait, kétségeit.

                                                                                                       Kovács Katalin

Túl lehet-e élni a Karácsonyt?

Mi is pontosan a Karácsony? A kereszténység legfontosabb ünnepe, amikor Jézus Krisztus születésére emlékezünk. Manapság pedig a hagyományos ünneplés mellett egyre nagyobb teret nyer az ajándékozási dömping, ami sajnos már túlhalad azon a szinten, hogy csupán egy kézzel készített kedvességgel fejezzük ki szeretetünket. Ezen kívül a Karácsony egy kész tortúra, az első kakaós tejmasszából készült csokidísz megjelenésétől, a kopasz ex-karácsonyfa kukába való gyömöszöléséig.

Ha Karácsony, akkor a legfontosabb a család. Ha család, akkor pedig ünnepi ebéd, húsleves, töltött káposzta és temérdek sült hús. Na meg a túlbuzgó nagymama, aki személyes sértésnek veszi, és minimum a következő Karácsonyig a szívén viseli, ha a tíztagú família csupán „csipeget” (érts úgy: fuldokolva habzsol) a fél hadseregnyi ember számára elegendő mennyiségű ételből.

Ha Karácsony, akkor karácsonyfa. Az ezüstfenyő az igazi, de a vörös az olcsóbb. Persze végül az utóbbira esik a választás, amin már Karácsony másnapján elvétve, ha marad pár tűlevél. A fa természetesen mindig vagy túl pici, és nem méltó ahhoz a meggyőződéshez, hogy a Karácsony csak bazi nagy fával az igazi; vagy túl nagy és nem fér be a nappaliba. De gond egy szál se, hisz végső esetben ott a fűrész!

Ha karácsonyfa, akkor karácsonyfadísz. De vajon milyen színű legyen a díszítés? Kék gömbök piros gömbökkel, ezüst díszek arany díszekkel, esetleg ilyen is-olyan is? Nagy a dilemma. Végül persze minden élő-élettelen tárgy rákerül a fára, ami a lakásban fellelhető, színtől, anyagtól és rendeltetéstől függetlenül, kezdve a rikító ciklámen színű szőrös golyótól az ezer éves darabokra hullott habcsókfigurán át a duci Cupidót megmintázó kerámiadíszig; elég csupán, hogy bármilyen akasztásra alkalmas pöcök legyen a végén.

Aztán ott a tömérdek szaloncukor, ami az előző évek tapasztalatai alapján szublimáló anyag, és a zacskó felbontásától a fára való felaggatásig minimum megfeleződik. A pontot az ’i’-re pedig a csúcsdísz felhelyezése teszi fel, ami sohasem áll egyenesen, és attól függően, hogy jobbra vagy balra dől, hosszan tartó ünnepi politizálást indít el a családban. De így legalább megvan az alapzaj, ami a rongyosra hallgatott karácsonyi lemez dallamaival és a konvektorra helyezett Betlehem-mécses illatával keveredve egész hangulatos kis ünnepi miliőt teremt a szobában.

Ha Karácsony, akkor karácsonyfatűz. Érdekes módon az ilyen jellegű balesetek és a porig égett fák mindig csupán a „véletlen” művei, a ludas végső esetben sem az a tény, hogy fánkat dugig aggatjuk csillagszórókkal, melyeket persze a legmeghittebb pillanatokban szorgos egymásutánban mind-mind meggyújtjuk. Bennem speciel a nagymamámnál a karácsonyfa ágainak végére felcsíptetett, és műhóval díszített gyertyák látványa mindig olyan különös ösztönöket indítanak el, hogy legszívesebben a tűzoltóság számával a telefon mellé kuporodva venném ki a részem a családi idillből.

És végül, ha Karácsony, akkor békesség és szeretet. Bár a számunkra fontos embereket épp úgy szeretjük az év többi napján is, mint az ünnepek alkalmával, a fa alatt összegyűlve mégis sokkal könnyebben át tudjuk adni magunkat a szeretet jelenlétének. Talán a múlandóság érzése az, ami ilyenkor ennyire összehozza az embereket, és a Karácsony csak egy alibi, hogy Szentestén picivel jobban megnyilvánuljon az egymás iránti kötődésünk. De ha odaégett az összes bejgli, összedőlt a fa, vagy a várt ajándék helyett csupán egy kínai karórát kaptunk, Karácsonykor mégis az egybegyűlt családot elnézve mindez csak erősíti bennünk azt az érzést, hogy minden a legnagyobb rendben van.

                                                                                                        Kovács Katalin